METALWORLD...

... avagy minden ami fém.

A blogról...

... csak annyit, hogy metál híreket, képeket, videókat és egyebeket megosztani azokkal, akiket ez érdekel. Nincs különösebb célom a bloggal, kedvtelésből csinálom.

Címkefelhő

"Az új albumunk megosztja majd az embereket" - Chester Bennington

2000-ben, a nu-metal aranykorában bombaként robbant be a Chester Bennington által vezetett csapat, a Linkin Park. Kiadtak 2 nu-metal alapművet, majd mikor a nu-metal már egyértelműen halott volt, 2007-ben egy új albumot adtak ki, aki legtöbbünket megdöbbentett. Ha ez nem lett volna elég, tavaly szeptemberben, az A Thousand Suns című negyedik albumukkal jó nagyot rúgtak az old-school Linkin Park fanok seggébe. Szakított mindazzal, amiről a Linkin Park eddgi szólt. Egy modern kori korongot tettek le arra a bizonyos asztalra, amivel aztán új célközönséget céloztak meg. Elérte tetőfokát az LP népszerűsége, főleg a tinik körében, ugynakkor rengeteg régi fant vesztettek el ezzel.Csupa elektronika minden számban (apropó, az albumon 15 szám található, abból kb. 8 szám teljes értékű, azaz a többi mind átvezető, meg intró. Ez azért elszomorító...), gitárt elszórva hallhatunk pár dalban, a dobot pedig felváltotta a szintetizátor által kreált ritmus-féleség. Egy frappáns mondattal így lehetne jellemezni: "Nyomokban Linkin Park-ot tartalmaz." Az ocsmány borítóhoz pedig nem tudok mit hozzászólni:

Na de nem az albumot ocsárolni jöttünk ide, meg egyébként is, idővel azért megkedveltem egy-két számot az albumról (Waiting For The End, Wrectches And Kings, When They Come For Me), úgyhogy térjünk is át pár új infóra: Új album készül!

http://www3.pictures.gi.zimbio.com/Linkin+Park+Concert+Staples+Center+Vui0Y8_e3gRl.jpg

"Egy új lemezen dolgoztunk azutóbbi két hónapban. A zene remek, és jóval előrébb járunk, mint gondoltuk volna. Nem sok a zaj, de van egy csomó jó számunk. Valószínűleg nagyon eltérő reakciókat fog kapni, ami kedvemre van. Mint művész, hatást akarok kiváltani. Megtanultuk, hogyan írjunk komoly számokat, és komoly szöveget. Megtanultuk, hogyan viszonyuljunk a politikához, hithez, és más dolgokhoz. Ezek olyasmik, amik nagyon könnyen prédikációnak tűnhetnek, ami nem célunk. Meg kell tanulnod az emberekhez beszélni, nem pedig lyukat beszélni a hasukba." - mondta Chester Bennington

Az utóbbi album és elég megosztó lett, elképzelni sem tudom, mit tartogatnak még számunkra.




(A szám a Transformers 3: Dark Of The Moon zenéje. Ők készítették a többi zenét is a Tranforsmer számára: What I've Done - Tranformers 1, New Divide - Transformers 2)

A nagy Sepultura kritika

A Kairos című tizenkettedik Sepultura album június 24-én jelent meg Európában, ma, július 12-én pedig Észak-Amerikában. Én megvártam inkább ezt a dátumot, ezért csak most írom a kritikát.

http://buszon.files.wordpress.com/2011/07/sepultura-kairos.jpg

Hát akkor vágjunk bele.

Megfogadtam, hogy már csak azért sem fogom emlegetni a régi Sepultura-t, de ezt most meg is szegtem sajnos...

Spectrum: Mindjárt thrash-riffel indít, később kapcsolódik hozzá a basszus, majd a dob, végül az ének. Szépen felvezeti az albumot. Nem a gyorsaság jellemzi a számot, hanem a középtempós döngölések. Én kezdésnek kicsit gyorsabb dalt választottam volna.

Kairos: A zámot már korábban is halhattuk, tehát igazából nem meglepetés. Középtempós riffek és gyors dobok vannak párosítva a verzében, a refrénre kicsit belassul. Végül kapunk egy jó kis szólót is, maj kezdődik a kedvenc részem: gitár és dob tempójának tökéletes párosítása döngöl minket a földbe! A végére negint belassul kicsit, de korrekt dal.

Relentless: Első hallásra a Refuse/Resist jutott az eszembe róla, de ez a felvetés gyorsan el is oszlott. Primitív gitár-riffek és intenzív dobolás a verzében, a refrénre már javul a helyzet a riffeket illetően. Megint kapunk pár jó szólót, asztán visszaköszönnek az előző számban hallot riffek kicsit átszerkesztett változatban.

2011: Különösebben nem kommentálom, ez csak egy kis átvezető.

Just One Fix (Ministry): Döngölés a javából! Ismerve az eredeti számot igazából nem sokat változtattak rajta.

Dialog: Apokaliptikus kezdőriffek, előre megteremtik a szám hangulatát, ami egyébként végigkíséri az egész számot. A verze elején kis szövegelések, majd bekeményítenek. Derrick kicsit dallamosabban énekel, mint szokott, a refrén is üt! Újabb szóló, aztán betonozós refrén.

Mask: Szintén már ismerős szám, tökéletes indítás, középtempós verze, erőteljes refrén, ez kell a népnek! 4 és fél perces tömény zúzás. Az egyik kedvenc számom egyébként az albumról!

1433: Szintén átvezető...

Seethe: Intenzív kezdés, gyors, thrash-es verze, ütős refrén, és máris itt egy szóló. Csak sajnos, hamar vége van, de gondolom ez ilyen gyors thrash-nóta akart lenni. Szerintem összejött!

Born Strong: Hát erről a számról nem tudok mit írni. Igazából korrekt a dal, de számomra nem elent semmit, elmegy mellettem, lehet még be kell, hogy érjen... A szóló viszont jó!

Embrace The Storm: Kezdésnek dallamos riffek, vizont a verze elég, hát... furcsa lett,a  refrénben meg folytatódik a kezdő riff, szóval valmiképp ellensúlyozza a verzét. Újabb szóló.

5772: Semmitmondó átvezetőhöz van szerencsénk ismét...

No One Will Stand: Elsöprő, gyors dal, már a kezdésnél is, gyors verze, gyors refrén, tökéletes thrash-riffek, nagyon jó az összkép. Kisebb szóló, majd folytatódik az őrület.

Structure Violence (Azzes): Érdekes szám, tök törzsi, meg indusztriális az egész. Üde színfolt így az album végéhez közeledve. A vége pedig egy egyperces levezető...

4648: ... ami összekapcsolódikk ezzel az outro-val. Bár semmi értelme.

DELUXE KIADÁS

Firestarter (Prodigy): Ez is egy feldolgozás, de nem is kell mondanom, sokkal jobb az eredetinél. Illik a Sepulturához maga a dal is, jól megoldották a feladatot!

Points Of No Return: Nagyon jó szám, simán felférne a lemezre! Érdekes, vinnyogtatós verze, ütős refrén, fasza szóló, mi kell még?

Összefoglalva: Számomra egy kicsit csalódás ez az album. Persze, a Sepulturától már ne várjunk világmegváltást, de voltak jobban összeszedett anyagaik ebből a "Derrick-korszakból", mint ez, gondolok itt az A-Lex-re. Nos ez az album eltörpül mellette véleményem szerint. Azon az albumon az átvezetők is egy-egy rövidebb számot értek, itt viszont értelmetlen semmi az, amit az átvezetőkben találunk. Kevés az igazán megragadó szám, mint az A-Lex-en a Moloko Mesto, What I Do vagy a We've Lost You, de igazából még folytathatnám a sort. Amelyik számok említést érdemelnek az albumon, azok sem lettek kiemelkedőek az előző anyagokhoz képest: Mask, Seethe, Kairos és kábé ennyi. Most mondhatnátok, hogy miért mindig az előzőekhez hasonlítgatok; ha ezt az egy albumot nézzük, mint egy egészet, akkor sem lesz kiemelkedő. Valahogy nem áll össze a kép. Ezt a problémát tökéletesen megoldották az egyik kedvencemen, az A-Lex-en. Szóval mindenképpen visszafejlődés ez az album, kicsit többet vártam.

Andreas Kisser hozta a megszokottabnál megszokottabb thras riffeket, de tudom, hogy ő többre is képes. Derrick is hozta a formáját, nem változott semmit. Jean Dolabella nagyon jól végigkalapálta az anyagot, őt megdícsérem. Paulo... hát ő meg nem sok vizet zavar, megint elbújt a semmibe. Vissza akartak kanyarodni a "Max-korszakba", részben (kis részben) sikerült, de jobban kellet volna erőlködni.

Szóval ez az album nálam épp, hogy közzepes.

Slipknot - A tegnapi koncertről

Mint tudjuk, tegnap volt a Slipknot európai turnéjának záróállomása az angliai Knebworth House-ban, a Sonisphere utazó fesztivál keretében. Még tegnap előtt kezdésként 23 órát írtam ki, mivel máshol is ezt írták, közben a koncert már magyar idő szerint 22-órakor elkezdődött, így az eslő 3 számról le is maradtam. Amúgy a képernyő alatt folyamatosan jelentke meg a twitteresek hozzászólási és pár infót is kaptunk: körülbelül 500.000 ember nézte az élő közvetítést! Egyébként többnyire a Slipknot című albumuk dalai uralták leginkább a setlist-et, ami ez volt:

Intro:
Iowa
742617000027
Szokásos indítás az első lemezük első dalaival: 
(sic)

Eyeless

Wait and Bleed

Itt már én is bekapcsolódtam:
The Blister Exists

Liberate

Before I Forget
Pulse Of The Maggots

Frail Limb Nursery
Purity

Left Behind

Disasterpiece

Psychosocial

The Heretic Anthem
Duality
Only One
Spit It Out

Ráadás:
(515)
People = Shit
Surfacing
'Til We Die


Sonisphere Turkey 2011

 

Corey egyébként nagyon jól bánt a közönséggel, majdnem minden szám előtt beszélgetett kicsit, "játszott" a közönséggel (jumpdafuckup, meg make some noise stb.), felkonferálta a számokat. Sajnálom, hogy az All Hope Is Gone zámait ennyire hanyagolták, de azért nagyon megörültem amikor elkezdődött a Psychosocial. A The Heretic Anthem-nél jött a szokásos "if you're 555, then i'm 666". Corey Paul-nak ajánlotta fel a Duality számot, amit aztán az egész közönség egy emberként énekelt. Aztán készültek egy meglepetéssel i: Only One! Ennek is nagyon örültem! A szám végén elhangzott a mondta: "We only have one more songs" Erre a közönség: Nooooooooo! Szokásos módon eljátszották a jumdafuckup-os játékot, aztán lementek a színpadról. A közönség még kántálta, hogy Slip-knot, Slip-knot! meg 555 then i'm 666. ztán végre előjöttek a fiúk, ráadásként az (515) nevű intróval kezdtek, amit aztán a People=Shit-tel, majd a Surfacing-el folyttak. Kiváló lezárás, még utolsónak belék rúgtak egy jó nagyot ezzekkel a számokkal. De csak ezután jött a koncert java: kitették Paul ruháját, maszkját és basszusgitárját a színpad közepére, a fiúk körégyűltek, megölelték egymást majd fényképezkedtek. Közben gyönyörű zenei aláfestésként a 'Til We Die címú bónusznótát hallhattuk (ezt nem élőben nyomták, hanem csak lejátszották, mivel éppen fényképezkedtek) az All Hope Is Gone albumról. Megköszönték a közönségnek a koncertet és azt a sok-sok évet, amíg eddig velük voltak. Corey azt mondogatta, hogy Paul mindig itt lesz velük és most is figyel minket. Bevallom, én is megkönnyeztem, hihetetlenül megható pillanatok voltak ezek. Aztán megjelent Donnie Steele is (a kisegítő basszista), őt is megölelték, fényképeket csináltak, közben megjelent pár kisgyerek a színpadon, gondolom az ő gyerekeik voltak. A szám végeztével elvitték Paul cuccait, a reflektorok elsötétültek, szépen lassan véget ért ez a másfél óra.

Sonisphere Turkey 2011

Összefoglalva: nagyon örülök, hogy ezt így élőben is közvetítették, nagyon jó ötlet és a minőségre sem lehetett panasz. Jól szólt, a kép minőség is jó volt, csak néha-néha akadozott, egyébként nagyon is élvezhető volt. Sok-sok évet, koncertet, albumot kívánok nekik, hiszen a Slipknot mindig is a kedvenc bandám marad...

Sonisphere Turkey 2011
Corey befigyel.:D

(A képek korábbi koncertekről valók!)

A nagy Gold Cobra kritika 2.

Ugye ígértem egy kritikát a bónusz dalokról is. Nos, messze nem olyan jó dalok ezek, mint amik az albumon vannak, de található köztük egész jó is.;)

http://img.amazon.ca/images/I/61o5OCJcgGL._SL500_AA300_.jpg

Best Buy Deluxe Edition
Back Porch: Így rögtön az elején megkapjuk a legjobb bónusz nótát. Amolyan "ablakotle-könyökötki-hangerőtfel" huppogó rap. Wes érdekes riffeket alapoz Fred rap-je alá. Korrekt verze és jó refrén.
My Own Cobain: Én speciel jobbra számítottam ettől a címtől. Lassú, érzelmes dal ez inkább. De különösebben nem fogott meg.
Angles: Fred énekelget lassú zenére. Ez minden, egyébként nem rossz szám.
Middle Finger: A sokak által vitatott dal, gyakran nevezik a Bizkit legszarabb dalának, pedig igazából csak az nem kedvelheti, aki nem preferálja a rapet. Én valamilyen szinten szeretem is, tehát nekem abszolút élvezhető a dal. Nincs vele probléma.

iTunes Deluxe Edition
Los Angeles: Pörgős kis Bizkit nóta szokványos vezével, és egész jó kis refrénnel. Igazából nincs vele baj.

Japanese Deluxe Version
Combat Jazz: A másik kedvencem a bónuszok közül. Szintén rap dal, Raekwon közreműködésével. A refrén pedig nagyon bejövős, amolyan gangsta-rap. Csak sajnos rövid...

Összefoglalva: Szerintem nem maradtál le nagyon semmiről, ha a standard verziót választottad. Persze vannak rajta jó számok, de nem ér meg anyi pénzt ez a 6 dal.

A nagy Gold Cobra kritika

Ma végre megérkezett a várva márt lemez! Egyből be is tettem a számgépbe, csapassuk neki! De előbb a külsőségek: a borító ugye változott, ez az új Limp Bikzit logo pedig nem annyira tetszik. A hátulja egyszerű, viszont a booklet elég jól sikerült. A benne lévő rajzok gondolom Wes művei (meg a borító is), szerintem jól sikerültek.

De most jöjjön a tartalom: A Limp Bizkit előző albumain lévő szövegelős intrók helyett most egy tényleg fasza kis Bizkit intrót kapunk az Introbra formájában, jól felvezeti a következő számot a Bring It Back-et. Rap és rock kiváló kombinációja ez a szám, egyedül a verzéből refrénbe való váltás furcsa kicsit nekem, valamint túl rövid a szám, egyébként nagyon üt, illik így az album elejére. Villámgyorsan itt a címadó Gold Cobra, amit mára már rongyosra hallgattam a Youtube-n. Különöebb kritikát nem igényel, hiszen mindenki eldönthette már hetekkel ezelőtt, hogy tetszik-e neki vagy sem. Jön a cápatámadás, azaz a Shark Attack. Jól felépített kis szám. A verzéje és a refrénje is üt, az album legjobbjai között van. Csakúgy, mint a Get A Life, ami mára már sokak kedvence lett. Durva refrénnel, nyugisabb rap-es verzével. A második refrén után kicsitt dallamosabb "énekléssel", mint a Gold Cobra-nál. Azért tettem idézőjelbe, mert mondjuk ki őszintén, Fred nem a legjobb énekes, viszont a rappelése így is sok negrot megszégyenít.(:D) Levezetésként a vége felé kapunk pár beat-et Lethal tárházából, hasonlóan, mint a Full Nelson-nál (Chocolate Starfish...). Végül pedig egy kis litván beszélgetés. Aztán már jön is lövöldözni és kinyírni midnenkit a Shotgun, az első kislemezes szám, tehát ezt sem jellemezném nagyon, hiszen már te is hallhattad. Annyit azért megemlítenék, hogy a shotgun-újrtöltések nagyon beillenek a számba, gondolom Lethal műve, valamint külön megdícsérem Wes-t a zseniális szóló miatt! De már be is köszöntött a Douchebag vinnyogós riffelése, erős kezdés, kiváló verze, a refrénre kicsit belassul, de nem sokat zavar bele a tempóba. Majd felcsendülnek a lassú dallamok: Walking Away. A szám egyszerűen tökéletes, minden idők legjobb Bizkit-balladája, sőt nálam a Top10 metal-balladában is benne van! Ennél a pontnál vissza is szívtam előbbi állításaim egyikét, miszerint Fred nem jó énekes. De igenes lehet jó, ha akarja! Itt is gyönyörűen végigénekli a verzét és a refrént. Kapunk még egy jó ki szólót, majd dühkitörésként végigordítja Fred a refrént. Szintén lassú dallamokkal kezd a Loser, ahol Fred az első sorban bevallja, hogy Ő egy lúzer. Na ez azért így nem igaz. Nem csak én gondolom így. A verze jó, a refrén már nem annyira, nem ragad meg úgy, mint mondjuk a Shark Attack-nél. Ebben is kapunk egy kisebb szólóféleséget. A szám 4:10-nél véget ér, 4:53-ig Fred egy vokál-effektel szórakozik, majd a Nookie-ból is idéz pár sort. Autotunage, a másik legjobb - sokak szerint - és el kell ismernem tényleg tök jó. Itt Fred már élesben is használja a már említett effektet. A refrént pedig egyszerűen imádom, egyből belopta magát a füleimbe. Igazából ez nem egy megszokott, hagyományos Bizkit nóta, inkább a Results My Vary-s korszakra hasonlít. De itt kifejezetten jó. Na, már itt dübörögnek a 90.2.10 thrash-metal riffjei (ez most komoly?), nade gyorsan vége is a thrash-nek, jön a nem túl ütős verze, a refrén viszont már egy fokkal jobb. Ha szabad ilyet mondanom (mert miért ne szabadna?), ez a lemez legrosszabb dala, nem lopja be magát a fejedbe, csak úgy elmegy melletted. Levezetésként szintén kapunk Lethal beat-eket. És újra ismerős dallam: Why Try! Egyik kedvencem az egész albumról és magától a Bizkittől is. Jó verze, jó refrén, jól ki lett találva ez a dal. Bolondos hangulatú, már ez az egész albumról elmondható nagyjából. De ez a szám is túl rövid lett szerintem. Jön a rappelős Killer In You, gengszteres verze, fura, de jó refrén és még egy jó kis Wes szóló! Mivel én standard albumot rendeltem (a deluxe árát sokaltam, azért a 4 plusz dalért cserébe), ezért itt véget is ér nálam az album. Bár lehet lesz még egy kritikám a bónusz dalokról is!

http://a4.l3-images.myspacecdn.com/images02/139/f86caf973cf049b78987e7354f40f831/l.jpg

Összegezve: Nincs megállás ebben az 50 percben, nincs üresjárat, minden úgy halad ahogy kell. A végére jön egy kis hullámvölgy a Loser-Autotunage-90.2.10-Why Try-Killer In You előadásában, amolyan nem rossz-kiváló-nem rossz-kiváló-nem rossz formában.
Viszont az első 8 dal, az mind megérdemli nálam a 10/10-et. A legnagyobb dícséretet tőlem Fred kapja, rendkívül sokat fejlődött, úgy hozza a rímeket, mintha csak ős is feka lenne.:D Wes szintén nagyot alkotott, változatos, jól kitalált riffek. John - mint mindig - hozta a formáját, csakúgy, mint Sam, aki egyébként kiváló basszista, de itt nem nagyon villogtatta a tudását. Lethal meg, hát... Ő eléggé megbújt a háttérben, de ahol kellett belenyúlt a dalokba.

Mindenesetre, örömteli 50 perc volt ez nekem, örülök, hogy a Bizkit 6 év után ilyen minőségi és színvonalas albumot tudott összehozni, valamint, hogy Fred így 40 évesen még hozza a régi formáját!



Büszke vagyok, hogy a Gold Cobra egyik példányát birtokolhatom!:)

(A kritikát a lemez első meghallgatása után írtam, lehet hogy később változhat a véleményem egy-két dolgot illetően!)

Children Of Bodom - Relentless Reckless Forever kritika

Children Of Bodom

Igen ez már a hetedik. Először is a borító: a kaszás még mindig megvan, de tetszik, hogy már nem ilyen rajzos a hatása, hanem sokkal élethűbb. De ennyit a borítóról. Kukkantsuk meg a korong tartalmát is. Ami először megcsapta a fülem, az a még több thrash. Bár ez lehet, hogy azért, mert a két elég thrash-es számot előre pakolták. Név szerint: Not My Funeral és Shovel Knockout. Bár a thrash vonal eddig is jellemző volt a bandára. A Shovel Knockout-ban pedig a 0:41-nél lévő igen nagy torokmetszett ordításnak pedig külön örülök, nagyon feldobta az egész számot már az elején. De menjünk tovább. Jön a Roundtrip To Hell And Back. Középtempós, jól felépített szám. Jól is áll nekik, hiszen Bodomék egyik erőssége (a sok közül) ez a középtempó. Illett is, hogy bent legyen az első 3 szám között. Aztán jön a kicsit fura című Pussyfoot Miss Suicide. Az elején elég heavy metal-os riffjével hódít, igazából jó dal, különösebben azonban nem foglalkoztat. De jön a címadó dal! Ám szerintem ez is „csak” egy átlagosan jó dal lett. Engem viszont erősen emlékeztet az előző album Smile Pretty For The Devil-jére. Ezután jön az Ugly című szám, aminek az eleje szintén elég thrash-es és elég erős. A dal már előzőleg is meghallgatható volt a banda hivatalos Facebook oldalán. Jön a Cry Of The Nihilist, ami szintén egy elég erős szám. Most azonban itt van amire végig vártunk! A Was It Worth It? című dal. Engem már a kezdése magával ragadott, de nem volt nagy a meglepetés ereje, ugyanis előzőleg a Youtube-n már szétjárattam a számot. Nem is csoda, hogy egyből ennek a dalnak készítettek klipet. Egyértelműen az album egyik legerősebb dala. Egyedül ami nem tetszik, az Alexi torzított hangja. Sokkal jobban szeretem, ha mindenféle effekt nélkül szabadjára engedi orbitális hangját. Ettől eltekintve semmi rosszat nem mondhatok a dalról. A szóló is csillagos ötös nálam. Persze ez is Janne Wirman és Alexi közös munkája volt. De sajnos vége a dalnak, azonban nem kell elkeseredni, itt van a szélvész gyors Northpole Throwdown, ami szerintem az előző album Roadkill Morning-ját hívatott felidézni, hogy ismét egy erőteljes lezárást adjanak egy újabb ütős CoB-albumnak. A számok egy része számomra egyértelműen a Slayer-t juttatta eszembe, már csak az utolsó szám utolsó soraira gondolva is: We show no mercy! (Gyengébbek kedvéért Show No Mercy a címe az első Slayer albumnak.) Ezen kívül még sok más zenekar hatását véltem felfedezni, de ez kicsit sem baj, sőt, jól áll nekik és nem is titkolják. A hangzásról pedig annyit, hogy kitűnő, profi munka, gratulálok Matt Hyde producernek.(A Slayer God Hate Us All albumának is ő volt a producere.) Valamit külön megdicsérem Jaska Raatikainen dobost, az eddiginél is jobban túltett magán, de persze a többiek is dicséretet érdemelnek.

Children Of Bodom így kell ezt!

Relentless Reckless Forever

(Ezt a kritikát az album első hallgatása után írtam, elképzelhető, hogy később még változik a véleményem pár dolgok illetően!)

Murderdolls - Album beszámoló

Nem bírtam magammal, így még a megjelenés napján (08.31.) fogtam és letöltöttem a Murderdolls legfrisseb, legropogósabb albumát, a Women & Children Last-ot, ami olyan friss, hogy még meleg. Elsőként a The World According To Revenge szám fogad minket, ami szerintem egy intró. Ezútám sorban jönnek a heavy metallal fűszerezett horror-punk számok. A második szám a Chapel of Blood, ami egy középtempós szám. Aztán a Bored 'til Death, ami az egyik kedvencem az albumról. Majd a Drug Me To Hell, ami nekem nem mond sokat, számomra egy közepes szám. Aztán a Nowhere, amibe jó sok dallamot vittek, de a lényeg az, hogy profin csinálták, ez is az egyik kedvencem, úgy mint a következő, a Summertime Suicide. Ezek nem olyan kemény számok, de nekem nagyon is bejönnek. Majd jön a Death Valley Superstars, aminek a kezdjő riffjei elég hardcore-osra sikerültek, de ez abszolút nem baj. És elérkezdtünk a kilemezként is kiadott My Dark Place Alone-hoz, amihez klip is készült:


Aztán jön a Blood Stained Valentine, aminek erősen oldszkúl-rock hangzása van, szintén kedvenc. Aztán a Pieces of You, ami elég pörgős. Jön a Homicide Drive, aminek elég érdeke riffjei vannak. Aztán a pörgős Rock N Roll Is All I Got, ami szintén kedvenc. Majd a kicsit szomorkásabb hangulatú Nothing's Gonna Be Alright. Aztán a Whatever You Got, I'm Against It, ami nekem kicsit összecsapottnak tűnik, nem tudom miért. A korong a pörgős Hello, Goodbye, Die-jal zárul. Összességében azt kell mondjam igen ütős albumot dobott össze az amerikai supergroup. Akár mérföldkő is lehet a Murderdolls életében. Remélem lesz harmadik, negyedik és még sok-sok albumuk.

Innen tölthetitek: http://www.torrentbit.net/torrent/1763804/Murderdolls-Women%20And%20Children%20First-2010-FRAG/
Jó szórakozást az új albumhoz!:D